Az elmúlt 3 hónap igen meghatározó epizódja lett az életünknek.
Most, hogy kb. túl vagyunk rajta, gondoltam elmesélem mi is történt.
Ez egy nagyregény lesz, de megörökítést érdemel a sztori.
Még november közepén Ádám egyszercsak csúnya szemgyulladással ébredt. Pár nappal korábban Tamásnak is volt ilyesmi, összeszedtünk egy vírust.
Mint jó polgárok a Covid terhes időszakban, teszteltünk azonnal.
Itt Angol honban az a szerencsénk, hogy ingyen van a gyors teszt.
Házhoz lehet rendelni 7es csomagot, és elvileg azt kérik, hogy két naponta teszteljünk. Mi csak akkor szoktunk, ha rosszul vagyunk.
Fekete humorral folyton "reménykedünk", hogy egyszer végre pozitív lesz, és itthon maradhatunk mind együtt 10 napot. Tamás végig dolgozta az összes lezárást, és amíg minden család 2-3 alkalommal otthon maradt fertőzéssel, mi eddig egyszer sem.
Persze nem akartunk mi nagyon betegek lenni, csak együtt lenni. Az igazi találkozásra mindig kevés ez a két hetente egy hétvége.
Most se volt Covid, bár Ádám láza jócskán felment, és meg is maradt 2 napig. Ritkán ilyen ágrólszakadt szegényke. A szemgyulladás után pedig egy olyan csúnya, ragadós, kínzó köhögés tört rá, hogy egész éjjel fuldoklott tőle, majdnem hányásig. Egy igazi otromba téli betegség. Pár nappal később Anna következett,
de akkor még Ádám is annyira rosszul volt, hogy nem engedtem suliba.
Pedig a tanárok már nagyon mondták, hogy csak menjen nyugodtan, ott is üldögélhet. Kiderült, hogy a fél osztálynak ez van úgyis, senkinek se Covid, a köhögést-orrfolyást pedig az angolok érthető okokból nem tekintik nagyon súlyos tünetnek.
Úgyhogy szegénykémet 2 lázmentes nap után beküldtem csütörtök-péntekre, bár utólag azt hiszem, még elég rosszul lehetett.
Viszont én épp ekkor kezdtem a lázas szakaszt, és egyszerűen nem bírtam két fél egészséges gyerekkel otthon.
Tényleg ronda egy vírus volt.
Viszont ugye az iskolába is el kell vinni.
Mivel teljesen sík a terep, biciklis utánfutóval sokkal könnyebbnek érzem a kis 1 km-es távot, mint sétálva pocakkal. Úgyhogy húztam őket hősiesen. Eső, szél, késő őszi északi idő.
Otthon azért tényleg minimumra vettem, hagytam őket maratoni mesét nézni, én meg pihentem, mert kell. Csak hát ugye az is milyen, amikor mos, főz, takarít az ember közben.
Egy hét után begyulladt a fülem. Főleg a bal
No hiszen, volt ilyen már máskor is. Gőzölés, gyógytea, melegítő bugyor. Majd elmúlik.
De nem múlt.
Ráadasul ez a takony olyan vastagon beállt a fülemből az arcüregembe, hogy semmi szagot meg ízt nem éreztem. Még a telibe eukaliptuszosné gőzölést se. Hiába csináltam reggel-este, meg se moccsant a takony.
A köhögés pedig úgy rázott, hogy szegény pocakom már tiszta görcsben volt tőle. 22-3 hetes volt akkor kis Andris.
Biztos nem Covid?
Még többet teszteltünk, de nem. És egyébként amikor kifújtam az orrom, egy pillanatra éreztem mindent, csak nem sokáig. Szóval létezett még a szaglásom valahol mélyen eltemetve.
Két ilyen hét után jött a krah.
Karácsony előtt két héttel, vasárnapra foglaltunk egy termet a közelben, hogy családi fotózáshoz. Ugyanis a mi házunk szűkös és sötét, nem lehet rendesen fényképezkedni benne.
Szitált a jeges eső, mind köhögtünk, de kirittyentettük magunkat, oda bicikliztünk, és kihoztuk a helyzetből amit lehetett.
Este aztán egy köhögésnél hírtelen mintha kést döftek volna a hátamba.
Annyira hírtelen jött a fájdalom, hogy arra gondoltam, vese gyulladás, bár fogalmam se volt azt most honnan szedtem volna össze.
Úgyhogy másnap ittam szépen a kamilla teát, ülőfürdő, hát melegítés....de nem tűnt jobbnak semmi.
Nekem sose volt baj a vesémmel, de nálam tapasztaltabbakkal való beszélgetés után arra jutottam, hogy ez talan mégsem az, mert másmilyen jellgű a fájdalom.
Másnap próbáltam elérni a helyi háziorvosi rendelőt.
A két hete tartó fülgyulladásra is lassan kellett volna antibiotikum, bár a baba miatt húztam amíg lehet. De a hátam már annyira fájt, hogy tüdőgyulladástól kezdtem tartani.
Meglepetésemre a háziorvos vonala egyszerűen nem volt elérhető.
Megnéztem a honlapon, a fokozott Covid helyzetre való tekintettel, csak szerdán taratanak rendelést, egyébként zárva vannak.
????
Tudni kell, hogy itt a háziorvos nagyon mást jelent, mint otthon.
Tipikus 4 órás anyuka állás.
Váltásban dolgoznak, és nincs fix háziorvosod, hanem ahhoz kerülsz, aki épp bent van.
Én talán még nem is találkoztam 2x ugyanazzal a dokival. Papíron vagy valakinél, de ez igazából nem számít, csak annyit, hogy veled kapcsolatban őt keresik más intézményekből.
Szóval nincs egy fix ember akit zargathatnék, akire számíthatnék, csak a nagy gépezet.
Kedden aztán beláttam, hogy így nem tudok már biciklizni se.
Megkértem iskola után az egyik anyukát, hogy hordja nekem Ádámot.
Akkor már olyan gyenge voltam, hogy Annát se bírtam ölbe venni, aki így viszont ott sírt a lábamnál.
Eddig annyira tartottam magam, hogy nem is vettem igazán észre, mennyire kivagyok. Kívülről, az az idegesítő, semmi nem látszik meg rajtam.
Ha nem volt rajtam köpeny, sál, sapka, felöltöztem tisztességesen, pont úgy néztem ki, mint máskor.
Még szenvedni se tudok rendesen....
Úgyhogy először nem is értették mi bajom, nem ismerték azt a kifejezést, hogy pulmonitis, és amikor mondtam, hogy pneunomy, valahogy a kiejtésem miatt azt se fogták.
Aztán amikor megmutattam a telefon fordítóban, szívéhez kapott mind a 4 jelenlévő, hogy azonnal menjek a kórházba!
Hát én ezt azért kicsit erősnek tartottam, de ez volt az a pont amikor rám tört a tényleges tudat, hogy milyen gyenge vagyok, és neki kezdtem ott zokogni.
Pedig nagyon nem szeretem a jelenteket....
De egyszerűen nem bírtam tovább.
Éreztem, hogy nagy baj van.
A haziorvos (tovabbiakban GP) pedig még mindig nem reagált.
Emailt lehetett nekik írni, hát azt tettem.
Csak féltem, mi van, ha ez már talán valami nagyobb baj, mint hittem. Annyira fájt a tüdőm, egyre nagyobb területen a köhögéstől, hogy tiszta kínzás volt.
Minimum egy antibiotikum mostmár tényleg kellett.
Van itt egy régi barátnőm, aki igaz, hogy Walesben lakik azóta, de háziorvos.
Neki írtam, és azt a tanácsot kaptam, hogy ebben az esetben a 111-t kell hívni, ami még nem a mentő (mert az 999), hanem egy online orvosi tanácsadó, ahonnan ugyanúgy mint a GP-ből, el tudnak küldeni a megfelelő kezelésre.
Szuper, szerda reggel azzal kezdtem, hogy őket hívtam.
Annyira gyenge voltam, hogy állni se bírtam.
Még a sima beszédtől is csak sírtam. Úgy tűnik rajtam így jön ki a gyengeség. Meg a beismerés. Ha beszélni kell róla, akkor lesz valódi a gond.
Kedves kis fiatal hölgy vette fel.
Belekezdtem az eset ismertetésébe, hogy fáj a bal hát oldalam és.....
De ácsi! Nem így megy ez ám!
Ez az alap tünet, akkor most szépen szűkítjük a kört, kérdéssor alapján.
Dohányzik?.....
Jaj, ne már!
Nem mondhatnám el mi a bajom?
Nem, nem, ez itt nem így megy. Olyan ez, mint a nagy növényhatározó. Szépen sorra megyünk minden lehetőségen.
A röhely, hogy amúgy a GP-ben is így megy a vizsgálat.
Ha nem teljesen egyértelmű a baj, akkor előkapják ezt a kis kérdéses kizárós sort. Nulla gondolkodás, nulla eset ismeret, és csakis a fő tünetet kezelik. Sose a kiindulási problémát.
Szóval jól van, hát akkor nincs mit tenni, mint folyni az árral.
Ilyen gyengén komolyan össze kellett szednem magam, hogy értsem az idióta kérdéseket, amik mindenfélét kizárnak, ami amúgy tutira nincs. Mivel balmoldalra panaszkodtam, lényegében infarktust akartak kihozni belőle, hiába mondtam, hogy a fülemből ment át a fertőzés, és szív fajdalmam egyaltalán nem volt.
Amikor ott tartottunk, hogy milyen jellegű is ez a fájdalom, olyan kifejezesek szerepeltek, amiket nem ismertem.
Úgyhogy bekapcsoltak egy tolmácsot. Nagyon örültem neki! Végre valaki érteni fog, és megment!
De nem...
Egy tipikus, bunkó, reszelős hangú, agresszív magyar nő volt. Ideges, és frusztrált, és cseppet sem támogató.
Jaj, de elszoktam én már itt ettől!
Feltette a kis angol hölgy újra a kérdést, amit még máig nem értek, de valószínűleg azt próbálta kideríteni, hogy szúró vagy sugárzó fájdalmat érzek e "at the bottom of my rib cage", vagyis a bordakosár aljánál.
A kedves fordító ezt úgy kommentálta, hogy a fenekem vagy a bordáim között fáj e a hátam...
Elmagyaráztam neki, hogy a bordáim alatt fáj a tüdőm, és valószínűleg tüdőgyulladás, csak eddig egyszerűen egy órájára nem sikerül eljutni.
Erre letorkolt, hogy csak a kérdésre válaszoljak, és elismételtette az angol lánnyal a kérdést.
Akkor lett világos, mi a gondja. Nem ismerte a "rib cage" kifejezést. A többi szót, amivel nekem volt gondolom aztán végképp nem értette.
Felvilágosítottam, hogy a bottom nem csak fenék, az valaminek az alja is lehet, ez esetben a bordakosáré.
Azt hittem örülni fog az új infónak, és hogy végre közelebb kerültünk a megoldáshoz.
De e helyett haragosan oda vágta angolul, hogy én mindent értek, és jobban értek angolul mint ő, úgyhogy akkor ő kiszáll a vonalból.
Cseppet megrökönyödtem.
Oda a segítség.
Miféle embereket vesznek fel ORVOSI tolmácsnak, aki még ennyit se tud???
Kicsi bátorságot azért merítettem a helyzetből, ezek szerint megy nekem ez az angol. 😄
Lassan eljutottunk az összes kérdés végére.
Megértette a leányzat a helyzetem, és sokkal kedvesebb lett.
Majd közölte, hogy ez biza tüdőgyulladás lesz, és hívjam fel a GP-t! 😱
Azt hittem lekaparom a falat! Mondtam, hogy azt próbálom két napja, de nincs bekapcsolva a vonal.
Erre foglalt nekem telefonos időpontot, csak várjam a hívást.
2,5 órát beszéltünk ezért az eredményért.
Kissé kivoltam.
Aztán vártam, vártam, már délután 1, mire végre csörgött a telefon.
A GP volt, de nem a 111 alapján, hanem az én, még hetfői online jelentkezésem miatt.
A kedves recepciós mondta, hogy látja a telefonos időpontot a doktorúrral délután 4re, akor várjam azt ki.
Mondtam, hogy nekem élő találkozás KELL! Fel se merül telefonos időpont.
Olyat csak jövő szerdára tud adni. Mert hogy ugye zárva vannak.
Elmondtam, hogy addigra én szerintem meghalok, úgyhogy jobb lenne ma.
Erre megkérdezte a doktort, be tudna e zsúfolni engem a napjába.
Rendes lehetett a srác, mert kaptam egy időpontot este 6ra, vagyis zárás után.
Végsősoron nyugodtan tettem le a telefont. Csak fog adni antibiotikumot. Bár attól féltem, az ő tudása nem lesz elég hozzá, hogy megállapítsa mennyire súlyos a baj.
Fél óra múlva visszahívtak a GP-ről, hogy mégse oda menjek, hanem a kórházba a tüdő osztályra.
Na, végre!
Aztán szinte azonnal hívtak onnan is, hogy ne várjak a kiírt, szintén esti időpontig, hanem jöjjek be azonnal.
Persze gyerekek nélkül.
Tamás elkérte magát délután a munkából.
A bejutás is külön poén volt!
Elmagyarázták az útvonalat a kórhàz labirintusában, és megadták az épület számát, és egy telefonszámot, amit hívjak, ha ott vagyok.
Kicsit ködösnek tűnt az info, de hiába kérdeztem többet.
A taxisnak megadtam az adatokat, büszkén mondta, hogy az tudja melyik osztály!
Kérdeztem, na melyik, mert nekem nem mondtàk el, csak az odajutást.
Erre kicsit elhallgatott, és nem nagyon akart válaszolni többet. Végül kibökte, hogy az a bentlakásos pszichiátria. 😄 De gyorsan hozzátette, hogy rég járt ott látogatni, biztos megváltozott azóta, menjek csak be nyugodtan 😆
Mit össze gondolkodhatott szegény, hogy itt visz egy szabadlábas bolondot, akinek el se akarták mondani, hogy épp beviszik.
Végül valóban a pszichiátria oldalában fogadtak, egy külön szobában. Nem akartak a tüdő osztályre hívni, mert épp telt házuk volt, Covidosokkal.
A harmadik hullám csúcsán voltunk.
Aranyos doki lány jött, megkocogtatott, meghallgatott, kb mint otthon egy sima háziorvos.
Azt mondta, szerinte hörghurut, és a babára való tekintettel csak egy hét gyenge antibiotikumot, amoxicilint írt fel.
Valamint azt mondta, ez a nagy fájdalom a hátamban szerinte attól van, hogy a görcsös köhögéstől beálltak az izmok, szóval jó lenne, ha nem köhögnék.
Ezért egy enyhe inhalátort írtfel, amin picit meghökkentem.
Ugyanezt kapta Tamás, amikor a penész ráment a tüdejére. Lényegében nem gyógyít, viszont a tüdő csodásan rá tud szokni hogy nem kell magától táguljon.
Kérdeztem más gyógymódot tudna e javasolni, gondoltam itt teára, illóolajra, inhalálásra, fürdőre, szopogatós mentolos cukorra... tudjátok, a normális hétköznapi gyógymódokra. Annyira zavart, hogy semmi ilyet nem tanácsolnak. Ez eléggé csorbította nálam a hitelességüket.
De nem, semmi, az antibiotikum és a puff majd megoldja.
Búcsúzóul a lelkemre kötötte, hogyha véreset köhögnék, vagy nem javulna az állapotom, azonnal menjek vissza.
Jó, gondoltam, de hogyan? Amikor ide csak a GP utalhat be, és még a nevét se tudom.
Az otthoniak kicsit morogtak, hogy azért egy tenyésztést meg egy tüdőröntgent illett volna csinálni, de úgy voltam vele én buta, biztos tudja az orvos, mire van szükség.
Ettől kezdve Tamás otthon maradt délutánonként, és megkértem az osztálytárs anyukákat, hogy vigyék be Ádámot. Mivel Panna viszont otthon volt délelőtt, de nekem tényleg feküdni kellett mostmár, megkérdeztem lenne e aki át jön hozzám szórakoztatni őt. Ha van társaságunk, nem annyira igényli az én figyelmem a kisasszony.
Teljesen meghatott, milyen sokan jelentkeztek mindkettőre. Illetve volt, aki írta, hogy nem tud jönni, de nagyon szeretne.
Szóval egy csapásra kiderült, kik azok, akikre számíthatunk a bajban. És ez végtelen jólesett.
Viszont sajnos az állapotom így se javult, pár nap utàn elkezdtem véreset köhögni. Ekkor felhívtam a GP-t, hogy visszamennék a kórházba, de angyali hangon megynyugtattak, hogy ez normális ilyenkor, akkor szóljak, ha egy hét után sincs változás.
Nos, nem volt.
Mire elfogyott az antibiotikum, ugyanúgy fülgyulladás, köhögés, hátfájdalom minden mozdulatra és lélegzésre.
Anyósom tanácsára, akinem meggyűlt a baja a tüdejével, végig ülve aludtam. Amint lecsúsztam vízsztintesbe, fulladozva ébredtem fel.
Így hát felhívtam őket, megint. Újabb kedves fiatal lány, aki elmondta, hogy ne aggódjak, nem kell több antibiotikum, biztos megtette a hatását, akkor is, ha nem látszik. Csak pihenjek, és csak akkor szóljak, ha romlik valami.
Vàrtunk hát tovabb türelmesen, és közeledett a karácsony. Szerencsére jó sok tervem volt. Sapkákat és sálakat kötni, és jelmezeket varrni.
Biztos voltam benne, hogy a karácsony előtti hétre, amikor Rékáék eljönnek látogatni Bathból, már ki tudok menni a házból.
19.én hétfőn, Tamás szülinapjára keltem fel először.
Tortát sütni, és készülni a vendégekre. Réka, a testvérem, és 3 gyerek.
A köhögésem ekkorra már javult. De meglepve tapasztaltam, hogy ahogy állni próbálok, a fájdalom a hátamban egyre rosszabb, és végül mint egy pánt elkezdi szorítani a mellkasomat, végül pedig nem tudok a talpon maradni. Nem kapok levegőt, beszélni se tudok, és le kell ülnöm.
Gondoltam, csak elgyengültem, és majd jobb lesz.
Megérkeztek Rékáék, és hihetetlenül örültem nekik. Ez volt az első nap amit nem a kanapén töltöttem félig feküdve, hanem az asztal mellett üldögélve.
Egyebként Réka és Tamás csinált mindent.
De hiába, ez is soknak bizonyult.
Estére annyira rosszul lettem, hogy már ülni sem bírtam.
Annyira fájt az egész mellkasom, hogy zokogtam. Éjjel arra ébredtem, hogy azt álmodtam, megfojtanak, és zsibbad a bal karom, fáj a vállam, mindenem.
Rettenetesen féltem, hogy nem élem meg a reggelt. Nagyon gyenge voltam, és nagy fájdalmak között, gyakorlatilag kezelés nélkül.
Őszintén szólva arra gyanakodtam, hogy félre diagnosztizáltak, és mellhártya gyulladád lehet. Na de honnan tudom, ha embólia lesz belőle, vagy bármi súlyos, amiről nem tudom micsoda?
Rettenetesen féltem, és közben próbáltam nem pánikolni.
Nincs mese, be kell menni a GP-be, azonnal.
Szegény Réka egyedül maradt az 5 gyerekkel, Tamás dolgozott. Persze szerencse hogy ott voltak, és vigyáztak az enyéimre. De nem így képzeltük a szünidőt.
A háziorvosi rendelőben az eddigi legkorrektebb orvossal találkoztam, aki kínai volt. Ő mindenféle módokon meghallgatott, kipróbált dolgokat, és beszélgetni is lehetett vele.
Ám ő arra gondolt, a szívemmel van a baj. Én ezt akkor magamban elutasítottam. Nem éreztem szív körüli fájdalmat, másik részről úgy gondoltam, ha ez az iszonyat hát fájás meg a mellkas szorítás mégiscsak szív, akkor már nem élnék...
Kipróbálta azt is, hogy nyugalomban, ahogy ülök, békés 80-as a pulzusom. Akkor megkért, hogy sétáljak két kört a folyosón tempósan. Ettől felment 140re. Ám ahogy leültem, megint vissza állt 80ra.
Ez őt megnyugtatta, ezek szerint bár tényleg nagyon szapora mozgásra, de egyébként rendben működik a pulzus szabályozásom.
Én viszont nem örültem.
Egyrészt 140, az sok. Másrészt nem éreztem megoldva a fájdalmat, a gyengeséget, és a többit.
De kedvesen megint haza küldtek, "ha romlik, jöjjek vissza".
Kicsit morcos lettem. Nekem úgy tűnt, nem hatott az antibiotikum, és kéne valamit csinálni ha már 4 hete beteg vagyok.
De arra gondoltunk, talán az a baj, hogy nem tudok 100%ban pihenni.
Mégiscsak nap mint nap vendégeket fogadok, ezért kicsit kitakarítok, aztán ebédet főzök, és Tamás dolgozott a hétvégén.
Karácsonyra már aggódni kezdtünk. Állandósulni látszott, hogy semmit sem tudok mozogni, mert amint kicsit is felkeltem, a pulzusom az egekbe ugrott. Még egy teát megfőzni is kihívás volt.
És közben állandóan ez a mellkas szorítás, és fájdalom. Igaz, a köhögés elmúlt, de ez egyaltalán nem tűnt jónak.
A fülem is továbbra is be volt gyulladva.
Az állatkert elképesztő jófej volt.
Követték a helyzetet, és ezen a ponton úgy döntöttek, rosszabbul járnak, ha Tamás csak így félig van bent, miközben az én állapotom nem javul.
Ezért két hét rendkívüli szabadságra írták ki, és felvettek helyettest.
Január 7ig otthon lehetett velünk.
Mostmàr mi is a szívem miatt kezdtünk aggódni. Rózsa keresztlányomnál szinte ugyanebben az állapotban volt, post Covid szívgyengeséggel. Neki a magyar orvosok nem jókat igértek.
Igazi, rendes kivizsgálás egész végig nem történt, és nem látszott változni a helyzet.
Mi van, ha mégis mellhártya? Vagy szívizom gyulladás?
Kezelni kéne ezt, vagy legalacsonyabb megtudni, hogy mi a baj.
Ez a "pihenjek csak" akármeddig is eltarthat, nekem pedig szülni kéne március végén egy babát.
Szerencsére pici Andris úgy tűnt, teljesen jól erzi magát odabent. Sokat mozgolódott, és így, hogy fekhettem, volt időnk megfigyelni, milyen egyértelműen kommunikál kifelé.
A testvérekre, apára, mindig reagált. Ha pedig nagyon rosszul voltam, és aggódni keztem érte, mindig mocorgott nekem a kedvemért.
Közben értesültünk róla, hogy talán remélhetnénk rendes kivizsgálást, ha bemennénk a kórházba, a sürgősségire. Már többen javasolták ezt, de csak nevettünk rajta. Mit keresnénk tüdőgyulladás és szív panaszokkal a sürgősségin?
De elmagyarázták nekünk, hogy itt ha komoly bajod van, akkor a sürgősségire mész vele, bármi is az. A GP csak tanácsadásra való lényegében.
Na, ezt nem tudtuk, január másodikán reggel 8kor lelkesen mentem be a kórházba. Mostmár csak lesz segítség!
Nem sejtettem, hogy életem egyik legnehezebb 2 napja előtt állok.
Bementem, és megvizsgált egy doktornő. Azonnal mondta, hogy igen, egyértelműen légszomjam van, és gyenge vagyok, szóval menjek be.
Bevezettek egy székre, a nővérkék asztalánál. Körben függönyös füllélben, mentős ágyakom betegek. Jobbára Covidos idősek. Hamar vettek tőlem vért 4 fiolába, és mwgjelent egy fiatal orvos, akinek előadhattam az elmúlt 5 hét eseményeit.
Azonnal kiirt tüdő röntgenre, és CTG-re, vagyis szív ritmus vizsgálatra.
Na, gondoltam, végre normálisan megnéznek!
Amikro ezek megvoltak, úgy 11 magasságában, láttam a dokim, ahogy gondterhelt arccal nézegeti a leleteimet. Majd oda jött hozzám síri fejjel, és kijelwntette, hogy az ő véleménye szerint blood-clot-ról van szó.
Mondtam szuper, legalsbb tartunk valamerre.
Megkérdezte tudom e mi az. Mondtam, hogy nem, de mindjárt utána nézek. Magyarázta, hogy vérröh lezár egy tüdő területet, és ott megalvadt vér van felgyülve.
Tüdő CT-t javasolt.
Részemről ok, sőrát szuper, az aztán m8ndent megmutat majd, kiderül hol a gond.
Ezzel el is ment, én meg elővettem a telefonom, hogy lefordítsam mi ez a rejtéjes blood-clot. Amikor kicsit utána olvastam a tüdőembóliának, rájöttem, hogy nem ilyen laza a helyzet, hanem gyakorlatilag folyamatosan életveszelyben vagyok. Mert ha ebből az alvadt vérből a véráramba kerül, akkor az agyban vagy a szívben egy perc alatt elzárhatja az utat.
Hát ezért volt olyan komor szegény srác.
Nem volt mit tenni, megírtam Tamásnak, hohy bizony lehet, bent tartanal éjszakára, mert ez a gyanú.
Ő a gyerekekkel éppen kirándulni volt a Tatton parkban. Szép kihívás egyedül.
Elsőre nyugodt voltam, de aztán szépen engem is elfogott a pánik. Nem lehet, hogy itt hagyjam őket! Egyszerűen nem! Egy ilyen hülye kis betegség miatt.
Volt nálam két jó vastag könyv is, az egyik a gyerek nevelésről (Hallgasd úgy hogy elmesélje, beszélj úgy, hogy érdekelje), a másik az életünk tudatosan pozitívvá alakításáról (Hogyan legyünk boldogok). Ez utóbbit azért válaszottam, mert tényleg megindított, mennyien szeretnek, és hogy ezt a mindennapokban mennyire nem így érzem. Akkor lehet bennem van gát, elutasítás, rossz beállítottság.
Mindkét könyv kész főnyeremény! Volt szerencsém vagy 4x átlapozni őket.
Délben átkísértek a csoportos váróba. Itt volt egy szép nagy tv, és kaptunk ebédre 1dl vizet, és egy háromszög szendvicset. Gondoltam is, hogy mwnnyire jófejek, hogy még ellátmány is van.
Igaz, terrentő szomjas voltam.
Álltalában vagy 6l vizet megiszom egy nap, most pedig ez volt a 2. pohár reggel óta.
Aztán vártam csak vártam, hullámokban pánikoltqm, és az okos boldogságos könyvemből okulva írogattam a barataimnak lelki tamaszért. Mert a társas kapcsolatok fontosak!
Megintcsak meglepő élmény volt magammal kapcsolatban, hogy kiknek is írok szívesen.
Eltelt hip-hop pár órácska. Delután 4kor behívott egy új doki. Kiderült, hogy váltás volt, a reggeli dokim haza ment, és most ő hozzá futottak be a leleteim.
A vérem nem mutat gyulladást, csak a csomót jelző faktor ugrik ki, de azt kiüti a terhesség is.
Az ő veleménye szerint ez a fàjdalom és szorítás csak izom fájdalom, és semmi bajom. Lényegében haza mehetek. Bár egy láb ultrahang nem ártana, hogy kizárjuk a terhességi trombózist.
Na, mondom, szuper, akkor mégis csak mehetek haza, és kár volt a pánik, mert terhességi teombózisom tutira nincs.
De viszont tênyleg van valami baj, amit öersze nem mutat ki egy nyugalmi CTG.
Az már jobb hír, hogy a tüdőszűrésen ezel szerint nem volt gond, de mégis utána kéne menni, hogy miért nem tudok lábra állni.
Újabb két óra a varóban, 6kor kaptunk még egy pohár vizet, és még egy bermuda szendvicset. Kicsit kezdett kevés lenni. Remegett kezem lábam.
Közben ugyanazok az arcok vettek körül. Két bácsi, szintén blood-clot gyanúval, és két katona. Az egyik gerinc plumbálásra várt, mert agyfolyadékot találtak a gerincében egy sérülés után. Mind ott ültünk egész delután, gyakorlatilag étlen szomjan. Kicsit kezdett a nép zúgolódni. Kiderült, hogy mind ágyra várnak igazából végig.
Én meg csak a láb ultrahangra, és reméltem, utána otthon alhatok.
De teltek az órák, és nem történt semmi.
Este 8kor behívott egy ujabb doki. Megint váltás volt, most neki kellett előadjam az egészet Ádámtóé és Évától.
Hangsúlyoztam, hogy ez a hát fajás és szorítád tényleg fáj, és komoly, hogy nem tudok állni, mert összeesem, és hogy tudom hogy nem tudok meggyőzően színészkedni, meg hisztizni, mert sose szoktam, inkább túl erősen tartom magam. De tênyleg úgy gondolom, hogy valami komoly bajom van.
Erre a jó doki azt mondta, nos ezt elhiszo, mert bent szivatnak engem 12 óraja, és egy hang panasz nem hagyta el a számat, pedig ez szokatlan.
Majdnem a nyakába ugtottam. Valaki vegre komolyan vesz.
Kiírt mwllkas CT-re, láb ultrahangra, de mondta, hogy ez valószínűleg csak másnap délelőtt lesz, úgyhogy kerít neékem ágyat.
Ez eddig jó volt, de nem úgy készültem, hogy bent fogok éjszakázni. Telefon töltő se volt nálam, és a hosszú nap miatt már csak 20%om volt.
Pesig ki tudja mi lesz még itt.
Hát semmi.
Ültem tovább a váróban. Hamarosan kezdtem beszállingózni az éjszaka balesetes arcai.
Drogosok, és csövesek.
Tíz felê jött egy nővér, hogy injekciót kapok.
Kérdem, hogy mit?
Ez a protokoll trombózis gyanú esetén, magyarázta. Megelőzésre való vérhigító.
Na, ez nem tetszett!
A családi legendáriumból több olyat is tudok, akit ezzel sikerült eltenni láb alól. Ugyanis ez a kis oodás épp elég volt, hogy megindítsa a rögöt, és agyvérzés, szívroham lett a vége.
A babával kapcsolatban sem tetszett nekem ez az egész.
De így is úgy is beadták.
"Jaj, ez nem okozhat bajt, csak segíthet" alapon.
Ahogy vissza kerüétem a székembe, éreztem ahogy áradno kezd bennem a cucc. Szépen mászik szét onnan ahová beadták, a combomból, mindenfelé. Fel, fe, fel, míg a tarkómhoz nem ért.
" Ez nem jó", gondoltam. Furcsa érzésem tamadt. " Ez nagyon nem jó!".
Éreztem ahogy elönti a fejem, és szédülni kezdtem, és reszketni, és nyomta ez a vacak izé szét a fejem belülről
Kobotorkáltam a nővérekhez, hogy rosszul vagyok, és adjanak innom.
Kicsit megijedtek.
Mostmár határozottan mondtam nekik, hogy rendesen akarok inni, mert ez nekem nem elég. Erre kaptam engedélyt, hogy annyit igyak, amennyit akarok. Csakhogy a kancsókban nem volt sok...
Visszamentem a helyemre, de egész éjjel reszkettem, és az egyensúlyom is szétcsúszott.
Gondolom egyéni érzékenység, vagy a folyadék hiány lehetett a ludas. Vagy a vércukor szint. Egész nap két kis szendvicset ettem, 28 hetes terhesen.
Kész kínzás!
Teltek múltak az órák.
Ágynaknse híre, se hamva. A plumbálásra váró srác már többször haza akart menni.
A utca lakói pedig arról élcelődtek, hogy kéne valami balhé, mert a sitten jobb az ellátás, és ágy is van.
Hajnali 3kor értem jöttek először.
Nem találtak nekem ágyat, de megürült egy műtőságy. Oda fekhetek.
Elsőre örültem. Talán pár órát alkatok. De a folyosó nagyon forgalmas volt, hangos, és fényes. Az ágy rettentő vizelet szagú volt, és ez után minden ruhám is. Takarót nem kaptam, fáztam a kabátom alatt.
Amikor végre elaludtam volna, rám húzták a függönyt, hogy ki a fene vagyok. Megnézték a kéz bilétámat, "ja jó", mondták, és mentek tovább. Ez 3x történt meg reggel 6ig.
Nem aludtam sokat.
Fél 8kor jött a nővérke.
Újabb adag szurit akart adni.
Na, mondtam, azt nem szeretném, mert nagyon rosszul lettem tőle este is. Igazából még mindig éreztem, hogy reszketős vagyok tőle. Nem mertem étlen-szomjan fogadni az újabb adagot.
Erre hozott nekem megintcsak egy kis bermuda szendvicset, és egy kávét.
Vissza mentem a váróba. Ott megtudtam, hogy a többiek ennyi kényelmet se kaptak, és az egyik blood-clot-os bácsi nem élte meg a reggelt.
Hamarosan jött a nővérke, mostmár adhatja e a cuccot. Félve mondtam, hogy nem.
Szerencsére elfogadta.
Újabb órák teltek, múltak.
Azt se tudtam már, nire várok.
Senki nem szólított ezen kívül, délig.
Akkor oda mentem az ápolókhoz, és megkérdeztem, hogy végülis mikor számótsak vizsgálatokra, vagy mehetek e haza, ha nem lesz.
Megnézték ki vagyok, majd azt mondták, várjak.
Még jó hogy oda mentem!
Delután 2kor jött egy új doktor, egy helyes indiai lány.
Kiderült, az éjjel megint orvos váltás volt, és màr a feledés homályába merült az ügyem.
Kérte, meséljem el mi is a bajom, mert csak annyit lát itt, hogy hátfájdalom miatt vagyok itt.
Na, itt eltört bennem valami.
Valószínűleg vazbéhség volt az. Terhesen nem viselem jól a koplalást.
Egyszerűen nem tudtam beszélni, úgy zokogtam.
Ő vígasztalni próbált, én meg magyarázni, hogy szeretném én elmondani 25ödjére is hogy tüdőgyulladás és szövődményeiről van szó, de annyira legyengültem, hogy csak sírni tudok.
Ijedtében kiszaladt, és hozott nekem mindent.
Jelly-t (amit utálok, de cukor, tehát megettem), bermuda szemdvicset, kis kekszet, és vizet.
Ez sem volt sok, de mire megettem, hüppögve, de tudtam beszélni.
Utálom a felhajtást. A hisztit, és mások előtt sírni. Nem szért mintha nem lett volna jogos, hanem mert nem mozdít előre semmit.
De jelen esetben tévedtem.
Snnyira megszánt engem ez a kedves, tőlem tán 10 évvel fiatalabb leány, hogy elkezdte hajtani az ügyemet.
Hamarosan meg lett a láb ultrahang (semmit sem találtak, milyen meglepő), és az a doki is végig szabadkozott a bánásmód miatt.
Alig pár órát kellett várnom, és eltoltak mellkas CT-re is.
A kocsi tolóm, és a kedves indiai lány elmondták, hogy ez után már a főbejárathoz tolnak, és mehetek haza.
A kórhazban a betegek nem szabadlábon közlekednek, hanem tolókocsin tolja őket az erre hivatott személyzet. Mint a taxi. Így mindig ott van mindenki ahol lennie kell, és nincd kavarodás.
Nagyon örültem a CT-nek. Arra igazán megérte várni, még ha délután 5 is volt már. Fektetésre biztos haza érek, és ez most mindent meg fog mutatni.
Úgy mrg voltam könnyebbülve utána, elmondani nem bírom. Amikor jött a bácsi, hogy kitoljon.
Már kezdtem kiismerni a kórház útvesztőit, úgyhogy feltűnt, hogy rossz fele megy. Azt hittem, eltévedt, és próbaltam segíteni neki. Sajnos ez az utolsó fickó éppen egy elég goromba és szófukar figura volt.
Alig válaszolt, hanem egyszercsak leparkolt egy kórteremben egy ágy mellett....
Micsoda????- mondtam - Engem úgy volt, hogy haza küldenek. Mit mutatott az a CT, hogy bagyat kaptam, méghozzá így azonnal?
Amikor tegnap este hiába vártunk.
Még a valóban halálos betegek is, mert annyi a Covidos, hogy tényleg nincsen szabad ágy.
A telefonomon már csak 10%.
Ez a nap sokkal lassabban telt, mert már a könyveimet is kívülről tudtam, és nem mertem használni a telefonom. A tv-n egész jó műsorok mentek. Főképp ismeretterjesztők. De nem kötött le nagyon.
Gyorsan megírtam Tamásnsk, hogy úgy tűnik, maradok.
Hamar oda penderült hozzám a profi nővérke. Ő is ajánlotta az esti szurimat.
Mondtam neki,nhogy ettől már egyszer rosszul lettem, két napja alig kaptam enni-inni, es szeretném tudni, hogy miért tartanak bent.
Hajlandó volt elnapolni az injekciót, bár láttam, hogy jobb belátása ellenére. Azt mondta, megnézi mit irtak, miért vagyok itt, de aztán más betegek után kellett néznie előbb.
Jöttek a vacsira osztók. Végre, legalább meleg ételt kapok. Az se volt túl sok, a lehetőségek közül egy db kis főttkrumpli, némi baked been, és egy fánk volt a leglaktatóbbnak tűnő.
Már épp belekezdtem volna, amikor megjelent az indiai mentőangyalom.
Tűvé tette értem a kórházatbmire megtalálta hova toltak.
Minden rendben, mehetek haza!
Csak előbb szeretné kipróbálni, mit csinál a pulzusom tényleg, a mozgásra.
Megettem a vacsorám, aztán vissza jött értem. Ahogy a GP-ben is, elsétáltunk a kórterem ajtajáig és vissza, 2x. Kb 100 méter.
Ettől a hatalmas munkától 160 lett a pulzusom.
Mondta, hogy látom, ugye, nem ájultam el, nincs is semmi gond!
Feleltem, hogy azért ez elég magas ennyi semmi sétálgatástól. Nem gondolja?
Valószínűleg de, mert kiírt 24 órás szív ritmus mérő holterre.
Ez utàn tényleg haza engedtek.
Este 8ra értem haza.
Szerintem még sosem voltam ilyen boldog, hogy beléphetek az ajtón, és megölelhetem Tamást és a gyerekeket.
Min mehettek keresztül!
Igaz, jó kis napjuk volt, Tamàs múzeumba vitte őket Liverpoolba.
De azért ott lebegett felettük a megfoghatatlan hiány.
Még pár napunk volt hátra együtt.
De itt világossá vált, hogy az angol egészségügytől nem fogunk több segítséget kapni.
Kizárták az embólia lehetőségét, és innentől semi egyéb ötletük nem volt.
Vagy az, vagy semmi.
Értetlemül álltunk a helyzet előtt
Én csak azt tudtam, hogy nem vagyok jól, nem valtozik a helyzet, és már nem tudom merre tovább.
Pironkodva megemlítettem Mamácskának, aki Rékáéknál töltötte az új évet, hogy nem jönne e el hozzánk. Tudom, hogy rengeteget dolgozik, magát tartja el. Sok sok ember számít rá, ráadásul árulja a házat.
De mintha mi sem lenne természetesebb, rögtön jegyet vett magának, és január 8tól két kétre eljött engem meggyógyítani.
Roni nővérem, aki szintén orvos, ajánlotta, hogy ő is jön utána.
Így aztán meg is nyugodtam. Ők ketten igazán sokrétű tudással rendelkeznek.
Meg fogják tenni, amire az angolok képtelenek voltak.
Kaptunk kölcsön oxipulsometert, ami az ujjra csiptetve méri a véroxigén szintet, és a pulzus számot.
Mamács is hozott sztetoszkópot, és vérnyomás mérőt.
Végre láthattuk, igazából mi történik.
Ha ültem, nyugalomban voltam, minden rendben volt. 80as pulzus.
De ha felkeltem, és valanit csinálni akartam, azonnal 140re ugrott, és ha nem ültem le, szép lassan elkezdett szorítani-szorítani egy pántban a mellkasom, és iszonyúan fájni a hátam meg az oldalam.
A vérnyomásom meg a többi rendben volt.
Egyértelműen a szívemmel volt a gond.
A legkisebb erőltetésre is hihetetlen sebességre kapcsolt, a helyett, hogy erősebben pumpált volna, mint normálisan.
Egy alkalommal tébyleg nagyon megijedtünk. S gyerekeket próbàltam altatni, de mindent kitaláltak, és nem csitultak el. Megraik az ilyen, anya sors. Nyel egyet az ember, és szépen végig csinálja a lecsendesítésüket.
De ezen az estén ez nem ment.
A szívem elkezdett zakatolni, aztán éreztem, hogy megy megy megy fel a fejembe a vér, míg már rosszul lettem.
Nem is tudtam elmagyarázni a gyerekeknek mi történik, kiugrottam mellőlük, csak annyit tudtam kinyögni, hogy "Tamás, nem bírom", aztán összeestem a lépcső tetején.
Tamás bement az összezavarodott gyerekeket megnyugtatni, akik igazán nem is csináltak semmi rosszat, Mamács pedig összekapart engem a lépcsőről.
10 perc üldögélés után rendeződött a szívritmusom, de ezen a ponton tényleg megijedtem.
Mi lesz, ha ennyi anyai feladatot sem tudok ellátni, tényleg?
Mamács a szívem megerősítésével kezdte a kúrát.
Ittam erős galagonya teát, és Q10 vitamint kezdtem szedni.
Pár nap alatt érezni is kezdtem a jótékony hatását.
Ezen kívül minden délelőtt vagy másfél órát masszírozta a hátamat, aztán letapasztotta izom lazító tigris tapasszal.
Rettenetesen be volt állva az egész.
A legjobban a hátam felső szakasza, épp ahol a szív beidegzése kilég a gerincből. Egy hét volt mire olyan mélyre jutott, hogy ki tudta oldozgatni a kötegeket, és csitulni kezdett a szúró fájdalom.
Nagyon valószínű, hogy a begörcsölt izmok okozták a szív helytelen működését.
Ami bosszantó, de lényegeben az, amit a GP-s orvos mondott.
Hogy a köhögéstől az izmok begörcsöltek a tüdő körül, és amíg el nem múlik, feküdni kell.
Na de esetleg valami gyógymód? Ötlet, hogy ezt helyrehozzuk?
Jól mutatja az állapotom, hogy alig vannak képek ebből az időszakból. Még Mamácsot se fotóztam le, pedig mennyire vártam!
Nem voltam önmagam.
A második hét közepén hogy Mamács kezelésbe vett, megkaptam a kórházból az igért 24 órás szív ritmus figyelő holtert.
Csináltak még egy szív ultrahangot it, így teljes lett a kép.
Mamács után megérkezett Roni.
Addigra picit jobban voltam, de mondjuk sétálni még nem mertem kimenni.
Ő vitte a gyerekeket oviba, iskolába.
Ő nagyon tiszta, és nagyon értékes gyógyhatású illóolajokat hozott.
Elképesztően jók voltak!
Tamás és Anna is küszködnek egy kis por allergiával. Nem jó nekik a padlószőnyeg. Éjjel sokat köhögnek. Illetve mindkettőjük orrjáratai nagyon szűkek, és a legkisebb nyálkahártya irritáció is elzárja nekik.
De az Air nevezetű olaj, amit Roni hozott, már egy éjszaka alatt segített. Mindketten köhögés nélkül aludtak, ha cseppentettem a párnájukra és bekentem a mellkasukat.
Ez a hét Ronival éppen kellett még, hogy talpra álljak.
A hétvégén elmerészkedtünk az állatkertbe, és már bírtam!
Megállapította a hölgy, hogy szervi probléma nincs, (amit mondjuk tényleg jó tudni), és a holterre pedig azt a bölcset találta mondani, hogy nincs közvetlen életveszély, mert csak akkor ugrik meg egyből irreálisan a pulzusom, ha csinálok valamit.
Majdnem elnevettem magam. Hisz ezt az egész vizsgálat dömping nélkül megmondtam volna én is.
Na de az mégsincs rendben, hogy kiteregetni vagy egy teát megfőzni extrém sportnak számítson, mert ha nem ülök le közben 3x, akkor nem kapok levegőt és összeesem.
Végül csak qnnyit mondtam neki, hogy ezzel én is tisztában vagyok, viszont aggaszt mi lesz szüléskor, amikor kicsit bajos "pihentetni a terhelést".
Erre azt mondta, hogy ez jogos, és rámnéznek majd még egyszer ha közelebb kerül a kiírt dátum.
Ám 2 héttel később megkaptam a levelet amit az illetékes kollegáknak írt, és amiben semmi sem szerepelt betegségi szövődményekről, tüdőgyulladásról, szív panaszokról.
Csupán annyi állrát benne, hogy járt nála egy 28 hetes kismama, aki megijedt, mert borda fajdalma volt. (Ami egy teljesen hétköznapi velejarója a 3. trimeszternek)
Rettenetesen megalázó élmény, amikor ennyire hülyének nézik az embert.
Közben az egyik osztálytárs anyukától megtudtam, hogy karácsonykor pontosan ezen a betegségen estek át, de náluk is negatív volt, még a PCR is.
A férje pont ugyanúgy járt, mint én. Szóról szóra ugyanez a helyzet.
Elmeséltem neki nálunk mi segített, de itt annyira nem szokás a tea, a vitamin, még a gőzölés se, hogy úgy vették az egészet, hogy "szóval csak pihentem".
Ugyanazon a folyamaton mentek keresztül a kórházban, mint én, csak okulva a példámon vitt ennivalót, és éjszakára haza ment.
Neki sem tudtak a blood clot ötleten kívül mondani semmit.
Most március közepe van, de ő még mindig beteg, nem változik. Most mennek magán szív specialistához.
Így lesz a bolhából elefánt, ha nem kezelik helyesen.
3 hónap, karácsony, 3 születésnap, és rengeteg aggódás.
Viszont túl vagyunk rajta, és a gyerekek gyönyörűen ödszekovácsolódtak a bajban.
Tamás helytállása is emberfeletti volt érzelmileg, és feladatilag is.
Neki aztán nem volt pihenés!
Persze nagyon hálásak lehetünk az állatkertnek is. Nem sok munkahely támogatja így a dolgozóit.
Így, hogy Mamács és Roni kikúráltak, mostmár biztonaságosan és jó erőben várhatjuk Andris baba érkezését is.
Ennél pedig nincs is fontosabb!
De a nagy tanulság: betegnek lenni nem szabad Angliában.
