Sziasztok!
Hamar szállnak a hetek, már alig várjuk, hogy újra lássunk titeket! <3
De ezt a mostani hétvégét is nagyon vártuk ám!
Június 18.-án lettünk 5 éves házasok!
Erre az alkalomra Tamás kivette szabadnak a hétvégét. Ez is egy olyan dolog, amit otthon kérni se mertem volna, ha nem úgy jött ki, hát nem úgy jött ki. Az idő is velünk ünnepelt, egy hét szakadó eső után szombatra kisütött a nap.
Azt terveztük, hogy ellátogatunk Liverpoolba a híres "Central Perk" -be, ami teljesen hiteles mása az amerikai Jóbarátok sorozat híres kávéházának. A szép díszlet és autentikus bögrék mellett kezdő zenészek felkarolásával foglalkoznak. Nekünk való hely! De sajnos épp bezáratták szerzői jogok miatt. Idén 20 éves a Friends, és ezért most komolyabban veszik az üzletet a gyártók, mint eddig.
Tehát gyorsan kellett egy B terv.
Chester városka központja a katedrális. Egyre jobban látom, mennyire jó hely. Elsőre azt hittem anglikán, mivel papnőket is láttunk ott. De most ráakadtam a lelkigyakorlatos házukra, és kiderült, hogy itt nem oszlanak meg úgy a felekezetek, mint nálunk. A katedrálisban együtt dolgoznak jezsuiták, anglikánok, baptisták. Még a meditációs imákat is felváltva tartják.
De ezen kívül, hogy még közelebb legyen a szívünkhöz, a katedrálishoz tartozik egy saját solymász központ is.
https://chestercathedral.com/falconry-nature-gardens/
Jó pár madár, szép kifutók és belsők. Lehet menni velük terepre, de minden nap megtekinthető ismeretterjesztő előadás keretében a madarak tréningje is. Belépővel egész közel lehet menni, de mivel a nagy röptető pályát körbeöleli a Fal, igazából onnan ingyen is bármikor látni az előadást. Most is tele volt emberrel.
Mi bementünk megnézni, nagyon jó volt! Ádám elsírta magát mikor kitárta a szárnyát a nagy fekete hollókeselyű, de egyébként szépen elvolt Tamás kezében.
Utána sétáltunk egy kellemeset a Grosvenor Parkban, ami Chester legszebb parkja. Kicsit megnéztük a Dee folyó másik partját, és megebédeltünk kedvenc kicsi éttermünkben, ami nem túl puccos, de kedves és barátságos családi vállalkozás.
Aztán siettünk haza, mert 5-kor kezdődött a foci, amit amúgy sose nézünk, de most így kint különösen jól esik haza szurkolni.
Ez után pedig az ünnepi vacsora mellett nem volt más dolgunk, mint visszatekinteni.
Elképesztő mennyi minden történik az emberrel 5 év alatt. Pedig valóban mintha csak egy perce ismertük volna meg egymást.
Ezen a jeles napon mindig jólesik felelevenítenünk a legszebb közös emlékeinket, és sorra vennünk, mi minden történt amióta összekötöttük hivatalosan is a sorsunkat.
Találkozni már 8 éve találkoztunk, 2008 július 7.én, a naplóm tanulsága szerint. (Ilyenkor mindig hálás vagyok, hogy akkoriban lelkes naplóíró voltam. Annyira jó visszaolvasni, egy csomó mindenre már nem is emlékeztem. :) )
Első gyakorlatos napomat kezdtem a rovarházban, és igencsak el voltam anyátlanodva, mert még sosem jártam itt, nem ismertem senkit. Hamar kiderült, hogy az érkezésemről nem is szóltak a csapatnak, úgyhogy Zsófi kicsit meglepetten nézett, amikor bekopogtam az ajtón. De semmi gond, gyümölcsöt szeletelni csak tudok, és aztán mehettem segíteni Tamásnak a napi rutinban.
Akkor még a rovarház a vidámpark felé eső nagy épület alsó helységeit foglalta el. Iroda pókokkal, takarmánykonyha, botsáskák, csótik, kis konyha, csigák, bogaras szoba, raktár. Előtte meg egy kis kert, ami hasznos volt a tápnövényeknek. A hőskor, aminek én már csak a végébe csöppentem bele.
Hihetetlen lelkes voltam! Nagyon rég vágytam az állatkertbe, végre otthon éreztem magam, és a rovaros csapat lelkesedése, kedvessége, szakmaisága épp olyan volt, mint amilyennek álmodtam az állatkertészetet. Gondtalan időszak volt. Egy szép nyár!
Három hét kb. napi 10 óra közös munka, és egy hónap ismeretség után kezdtünk el igazából járni. De azt hiszem már a harmadik nap egy elmerült beszélgetés után be kellett látnom, hogy váratlanul megragadott ez a hosszú hajú, tiszta szívű ember, aki annyira más világból jön mint én, és mégis annyira velejéig hasonló hozzám.
Aztán eltelt 2 év, és augusztus 20.-án, amikor hagyományunkhoz híven a Hármashatár hegyről néztük a tűzijátékot, hogy aztán kinn aludjunk a nyári erdőben, a csendes esti imánk valami személyesebbe fordult. Ilyenkor mindig hálát adtunk mindenért, amit abban az évben kaptunk. Valahogy úgy, mint most esténként. De akkor, abban a pillanatban akkora volt a hála bennünk, hogy szinte már sok is. Mert akkor vallottuk meg egymásnak igazán mit jelent a másik, Tamás megkérte a kezemet. Örökké így lehetünk már, együtt, ebben a békés boldogságban. Soha fel nem fogható csoda, hogy megtaláltuk egymást. Azóta sem győzünk csodálkozni rajta.
Amikor siettünk volna haza szüleimmel is tudatni a nagy hírt, illetve hogy Tamás Papácstól is kikérjen ahogy illik, akkor jöttünk rá, hogy elutaztak egy hétre. Úgyhogy amíg haza nem értek, titokban tartottuk a dolgot. Nagyon hosszú hét volt. :)
2011 június 18.-át pedig nem felejtjük el sohasem! De szerintem azok sem, akik velünk ünnepeltek. Rengeteget kaptunk, főleg oda adó baráti szeretetet abban, ahogy minket megünnepeltetek. Csoda volt minden perce. Másnap órákon át ismételtük a szebbnél szebb pillanatokat. Amikor megérkeztünk a Barabás villába, végre megláttuk egymást, ott volt mindkettőnk családja együtt, és legközelebbi barátaink. Az én barátaim, akik ott és végig fotóztak minket, és akiket nagyon megszerettem a fotós képzésen, ahova együtt jártunk. Az autó, ami sofőrünkké, Balié volt. Ő a regnum társam, ami annyit tesz, hogy ő is azon barátaim egyike, akik ismernek amióta az eszemet tudom. Igai ünnep volt így utazni. Réka nővérem pedig csinált nekünk egy könnyűzenei válogatást erre a napra, amit végig hallgattunk a kocsiban, és aztán a nászúton is.
A gyönyörű, őszinte szentmise a Zugligeti templomban, ahol tényleg mindenki ott volt, hogy amikor Anna unokatesóm Ave Mariáját megfordulva hallgattuk, könny szökött a szemünkbe, ahogy végignéztünk rajtatok.
A kis agapé a nagyszüleim csodás villája kertjében, ahová soha nem térhetünk vissza már, de ez az emlék örökké a miénk.
Este pedig a felejthetetlen buli az állatkert sziklabarlangjában, ahol már annyit táncoltunk, de ilyen jót még soha. A kedvünkért dzsungellé varázsolva, végtelen végtelen szeretettel megtöltve. És a durva az egészben, hogy ezek nem csak szavak. Tényleg ilyen volt.
Így vette kezdetét a közös életünk, és az az 5 év, amit most ünneplünk.
Küzdelmes volt, de gyönyörű!
Először is új otthont kellett találnunk. Nagyon szerettünk a szüleimmel lakni, jól megvoltunk négyesben. Néha még most is hiányoznak a nagy spontán esti borozgatós beszélgetések. De úgy van rendjén, hogy az új család új életet kezdjen.
Vágyaink ebben is szerencsésen összecsengtek. Először is nagy kertet akartunk, ahová sok állatot álmodtunk, és szép zöldségest, fűszerkertet, tavacskát, és ki tudja még mi minden csodát. Ám ahogy az ifjú párhoz illik, pénzünk az nem sok volt. Nem voltak nagy igényeink. Budapesten lakás, vagy közeli agglomeráció szóba se jött. Úgy terveztük munkahelytől max. 1 óra távolságra keresünk valami kis öreg házat ahová beköltözhetünk, és aztán majd szépen apránként rendbe hozzuk. Őszintén, a helyszín és a kert többet foglalkoztatott minket, mint maga a ház. Hosszan-hosszan keresgéltünk, majdnem egész jegyességünk alatt. Végül az esküvőnk előtti pénteken írtuk alá a pontos szerződést.
Persze nagyon vágytunk volna a Budai hegyek vagy a Pilis tájékára, de az nem jött szóba. Visegrád és Esztergom környéke is hívogató, de onnan meg lassú a bejutás. A Duna másik partja, Verőce-Nagymaros környéke, a Börzsöny lába lett volna a legideálisabb, de ott hamar úgy találtuk, hogy a mi árkategóriánkban fellelhető telkek kertjei nagyon kicsik.
Maradt Bicske, Zsámbék, illetve Sülysáp környéke. Itt láttunk pár otthonos házikót, de hol a környék, hol az épület gyenge állapota rettentett minket vissza.
Végül az utolsó pillanatban bukkantam egy OTP hirdetésre, ami a mai napig rejtély hogy került fel a netre. Se kép, se semmi nem volt hozzá, pusztán a száraz adatok. Magyarkút, nagy, félkész ház, nagy telek. Az ár pedig épp a mi felső határunk volt. De tudtam, hogy Verőcén ilyen paraméterekkel ez az ár a csoda kategóriája.
Kimentünk az ingatlanosokkal. Sok mindent magyaráztak, hogy sok a munka, hogy még ablakok sincsenek, hogy se fűtés se áram stb... de mi nem hallottunk semmit. Csak csodáltuk a ház előtt futó kis patakot, hallgattuk a Börzsöny madárdalát, a ház a kert épp az a stílus, amiről mindketten álmodtunk, de kimondani hangosan sosem mertük, mert ilyenre úgysem futja.
El volt döntve. Ez az otthonunk!
Ahogy egymást is, ezt is nekünk ajándékozta a jó Isten.
Nem hullott az ölünkbe azonnal. Keményen meg kellett dolgozni érte.
Két évig minden egyes szabad hétvégénk és szabadságnapunk a kemény ütemterv szerinti építkezéssel telt. De a sok élmény miatt ez is százszor megérte!
Mestert csak a villany és a fűtés összeszereléséhez hívtunk, akkor is barátaink barátait. Egyébként mindent magunk csináltunk barátokkal.
Az első építményünk a házon a kerti budi volt. E nélkül egy építkezés sem működhet. :) Egy remek csíkosmókus hétvége keretében készült el a regnum csoportom segítségével. Művészi hajlamú leányainknak köszönhetően igazi képzőművészeti remek lett.
Az után jött a teraszok fedése, kerítése, az ablakok-ajtók berakása, belül egy pár fal felhúzása, kiderült, hogy új kéményt kell építeni, mert a régi nem bélelt, így azt is megcsináltuk. Vakoltunk, gletteltünk, festettünk, csempéztünk, parkettáztunk. Kitanultunk mindent.
Hihetetlen volt, hogy egyszerűen mindig akadt pár vagy több jó barát, aki jött segíteni. Minden egyes hétvégén, mindenkinek a szabad idejéből. Annyira megható volt ez, és olyan jól esett nekünk, hogy szerintem ki se lehet fejezni. E nélkül soha nem lehetett volna saját házunk. És persze nem szabad megfeledkezni szüleim anyagi támogatásáról sem, meg a kis opel corsáról, amit gyakorlatilag megkaptunk tőlük erre az időszakra. Illetve a szomszédaink támogatásáról sem, akiket nagyon megszerettünk, és akik nélkül nem lakhattunk volna ott. Hogy csak a legkisebb részletet említsem, használhattuk a vizüket amíg nekünk nem volt, és ez egy építkezésnél nem kis szó.
Végül október 1.-én, a 27. szülinapomra sikerült kiköltöznünk. Az első év kicsit didergős volt, a téli hidegekben a fafűtéses ház reggelente 10 fokos volt. Néha csak vacogtunk száz takaróba bugyolálva, ittuk a beherovkát, és nevettünk egymásra, hogy nem vagyunk normálisak.
Következő évre az emeletre letettünk egy réteg kis bálás szénát, ez 5 fokot emelt az tartható hőmérsékleten, ha naponta 2-3x alaposan megraktuk a kazánt. Napi rutinná vált a favágás, begyújtás. Olyan romantika ez, amit a városban nem ismernek.
De bőven megérte cserébe a csodás tavaszért, nyárért, őszért. Annyi-annyi szép emlék, hogy elmondani sem lehet. A zöldségesünk úgy beindult, hogy már nem győztük szedni a babot, paradicsomot, cukkinit. Szégyen, de volt hogy úgy jártunk, hogy a száron maradt. Persze az állatkerti és az egyetemi munka mellett nem sok időnk maradt igazán kiélni a hely adta lehetőségeket. Kirándulni pl. csak 2x jutottunk el a 2 év alatt amíg ott laktunk. Sokszor inkább csak ültünk, és örültünk a kis mese világunknak.
Emlékszem, egyszer, talán épp a 3. házassági évfordulónkon, fent a széna tetején vacsoráztunk, és az 1-,5-,10 éves terveinkről beszélgettünk. Ekkor már nagyon vágytunk kisbabára, és irtóra nehéz volt, hogy nem akart megérkezni. És abban a beszélgetésben az is felmerült, ki tudja, esetleg tán külföldre is elvetődünk. De neeeem... az szinte lehetetlen! Miután itt ez a csodás kis otthonunk. Esetleg, ha Chester hív, ahová Tamás egyszer régebben már pályázott. Vagy Új Zéland, nekem a polinéz kultúra, tahiti tánc, nekia weta szöcskék miatt. De egyik sem nem tűnt túl valószínűnek.
Nem is sejtettük, hogy egy év múlva ilyenkor már Ádám két hetes lesz a pocakomban, és hogy Tamás nem hogy elnyer egy félig vezetői állást Chesterben, de gyakorlatilag meghívják rá.
És most itt vagyunk, egy új csoda helyszínén.
Persze a csoda az, amit képes az ember annak látni. Nem mindig volt könnyű, és a világ szemében nem lehetett volna sikeresnek hívni minket. De boldogok voltunk, ahogy vagyunk most is, és állunk elébe mit hoz a jövő, mert mi már csak álmélkodni bírunk rajta.
Hamar szállnak a hetek, már alig várjuk, hogy újra lássunk titeket! <3
De ezt a mostani hétvégét is nagyon vártuk ám!
Június 18.-án lettünk 5 éves házasok!
Erre az alkalomra Tamás kivette szabadnak a hétvégét. Ez is egy olyan dolog, amit otthon kérni se mertem volna, ha nem úgy jött ki, hát nem úgy jött ki. Az idő is velünk ünnepelt, egy hét szakadó eső után szombatra kisütött a nap.
Tehát gyorsan kellett egy B terv.
Chester városka központja a katedrális. Egyre jobban látom, mennyire jó hely. Elsőre azt hittem anglikán, mivel papnőket is láttunk ott. De most ráakadtam a lelkigyakorlatos házukra, és kiderült, hogy itt nem oszlanak meg úgy a felekezetek, mint nálunk. A katedrálisban együtt dolgoznak jezsuiták, anglikánok, baptisták. Még a meditációs imákat is felváltva tartják.
De ezen kívül, hogy még közelebb legyen a szívünkhöz, a katedrálishoz tartozik egy saját solymász központ is.
Jó pár madár, szép kifutók és belsők. Lehet menni velük terepre, de minden nap megtekinthető ismeretterjesztő előadás keretében a madarak tréningje is. Belépővel egész közel lehet menni, de mivel a nagy röptető pályát körbeöleli a Fal, igazából onnan ingyen is bármikor látni az előadást. Most is tele volt emberrel.
Mi bementünk megnézni, nagyon jó volt! Ádám elsírta magát mikor kitárta a szárnyát a nagy fekete hollókeselyű, de egyébként szépen elvolt Tamás kezében.
Aztán siettünk haza, mert 5-kor kezdődött a foci, amit amúgy sose nézünk, de most így kint különösen jól esik haza szurkolni.
 |
| Végre, hosszú évek kutatása után még literes korsóink is lettek! Éljen a sör, meg a reggeli kakaó! ;) |
 |
| Ádám jót játszott közben |
Elképesztő mennyi minden történik az emberrel 5 év alatt. Pedig valóban mintha csak egy perce ismertük volna meg egymást.
Ezen a jeles napon mindig jólesik felelevenítenünk a legszebb közös emlékeinket, és sorra vennünk, mi minden történt amióta összekötöttük hivatalosan is a sorsunkat.
Találkozni már 8 éve találkoztunk, 2008 július 7.én, a naplóm tanulsága szerint. (Ilyenkor mindig hálás vagyok, hogy akkoriban lelkes naplóíró voltam. Annyira jó visszaolvasni, egy csomó mindenre már nem is emlékeztem. :) )
Első gyakorlatos napomat kezdtem a rovarházban, és igencsak el voltam anyátlanodva, mert még sosem jártam itt, nem ismertem senkit. Hamar kiderült, hogy az érkezésemről nem is szóltak a csapatnak, úgyhogy Zsófi kicsit meglepetten nézett, amikor bekopogtam az ajtón. De semmi gond, gyümölcsöt szeletelni csak tudok, és aztán mehettem segíteni Tamásnak a napi rutinban.
Akkor még a rovarház a vidámpark felé eső nagy épület alsó helységeit foglalta el. Iroda pókokkal, takarmánykonyha, botsáskák, csótik, kis konyha, csigák, bogaras szoba, raktár. Előtte meg egy kis kert, ami hasznos volt a tápnövényeknek. A hőskor, aminek én már csak a végébe csöppentem bele.
Hihetetlen lelkes voltam! Nagyon rég vágytam az állatkertbe, végre otthon éreztem magam, és a rovaros csapat lelkesedése, kedvessége, szakmaisága épp olyan volt, mint amilyennek álmodtam az állatkertészetet. Gondtalan időszak volt. Egy szép nyár!
Aztán eltelt 2 év, és augusztus 20.-án, amikor hagyományunkhoz híven a Hármashatár hegyről néztük a tűzijátékot, hogy aztán kinn aludjunk a nyári erdőben, a csendes esti imánk valami személyesebbe fordult. Ilyenkor mindig hálát adtunk mindenért, amit abban az évben kaptunk. Valahogy úgy, mint most esténként. De akkor, abban a pillanatban akkora volt a hála bennünk, hogy szinte már sok is. Mert akkor vallottuk meg egymásnak igazán mit jelent a másik, Tamás megkérte a kezemet. Örökké így lehetünk már, együtt, ebben a békés boldogságban. Soha fel nem fogható csoda, hogy megtaláltuk egymást. Azóta sem győzünk csodálkozni rajta.
Amikor siettünk volna haza szüleimmel is tudatni a nagy hírt, illetve hogy Tamás Papácstól is kikérjen ahogy illik, akkor jöttünk rá, hogy elutaztak egy hétre. Úgyhogy amíg haza nem értek, titokban tartottuk a dolgot. Nagyon hosszú hét volt. :)
2011 június 18.-át pedig nem felejtjük el sohasem! De szerintem azok sem, akik velünk ünnepeltek. Rengeteget kaptunk, főleg oda adó baráti szeretetet abban, ahogy minket megünnepeltetek. Csoda volt minden perce. Másnap órákon át ismételtük a szebbnél szebb pillanatokat. Amikor megérkeztünk a Barabás villába, végre megláttuk egymást, ott volt mindkettőnk családja együtt, és legközelebbi barátaink. Az én barátaim, akik ott és végig fotóztak minket, és akiket nagyon megszerettem a fotós képzésen, ahova együtt jártunk. Az autó, ami sofőrünkké, Balié volt. Ő a regnum társam, ami annyit tesz, hogy ő is azon barátaim egyike, akik ismernek amióta az eszemet tudom. Igai ünnep volt így utazni. Réka nővérem pedig csinált nekünk egy könnyűzenei válogatást erre a napra, amit végig hallgattunk a kocsiban, és aztán a nászúton is.
A gyönyörű, őszinte szentmise a Zugligeti templomban, ahol tényleg mindenki ott volt, hogy amikor Anna unokatesóm Ave Mariáját megfordulva hallgattuk, könny szökött a szemünkbe, ahogy végignéztünk rajtatok.
A kis agapé a nagyszüleim csodás villája kertjében, ahová soha nem térhetünk vissza már, de ez az emlék örökké a miénk.
Este pedig a felejthetetlen buli az állatkert sziklabarlangjában, ahol már annyit táncoltunk, de ilyen jót még soha. A kedvünkért dzsungellé varázsolva, végtelen végtelen szeretettel megtöltve. És a durva az egészben, hogy ezek nem csak szavak. Tényleg ilyen volt.
Így vette kezdetét a közös életünk, és az az 5 év, amit most ünneplünk.
Küzdelmes volt, de gyönyörű!
Először is új otthont kellett találnunk. Nagyon szerettünk a szüleimmel lakni, jól megvoltunk négyesben. Néha még most is hiányoznak a nagy spontán esti borozgatós beszélgetések. De úgy van rendjén, hogy az új család új életet kezdjen.
Vágyaink ebben is szerencsésen összecsengtek. Először is nagy kertet akartunk, ahová sok állatot álmodtunk, és szép zöldségest, fűszerkertet, tavacskát, és ki tudja még mi minden csodát. Ám ahogy az ifjú párhoz illik, pénzünk az nem sok volt. Nem voltak nagy igényeink. Budapesten lakás, vagy közeli agglomeráció szóba se jött. Úgy terveztük munkahelytől max. 1 óra távolságra keresünk valami kis öreg házat ahová beköltözhetünk, és aztán majd szépen apránként rendbe hozzuk. Őszintén, a helyszín és a kert többet foglalkoztatott minket, mint maga a ház. Hosszan-hosszan keresgéltünk, majdnem egész jegyességünk alatt. Végül az esküvőnk előtti pénteken írtuk alá a pontos szerződést.
Persze nagyon vágytunk volna a Budai hegyek vagy a Pilis tájékára, de az nem jött szóba. Visegrád és Esztergom környéke is hívogató, de onnan meg lassú a bejutás. A Duna másik partja, Verőce-Nagymaros környéke, a Börzsöny lába lett volna a legideálisabb, de ott hamar úgy találtuk, hogy a mi árkategóriánkban fellelhető telkek kertjei nagyon kicsik.
Maradt Bicske, Zsámbék, illetve Sülysáp környéke. Itt láttunk pár otthonos házikót, de hol a környék, hol az épület gyenge állapota rettentett minket vissza.
Végül az utolsó pillanatban bukkantam egy OTP hirdetésre, ami a mai napig rejtély hogy került fel a netre. Se kép, se semmi nem volt hozzá, pusztán a száraz adatok. Magyarkút, nagy, félkész ház, nagy telek. Az ár pedig épp a mi felső határunk volt. De tudtam, hogy Verőcén ilyen paraméterekkel ez az ár a csoda kategóriája.
Kimentünk az ingatlanosokkal. Sok mindent magyaráztak, hogy sok a munka, hogy még ablakok sincsenek, hogy se fűtés se áram stb... de mi nem hallottunk semmit. Csak csodáltuk a ház előtt futó kis patakot, hallgattuk a Börzsöny madárdalát, a ház a kert épp az a stílus, amiről mindketten álmodtunk, de kimondani hangosan sosem mertük, mert ilyenre úgysem futja.
El volt döntve. Ez az otthonunk!
Nem hullott az ölünkbe azonnal. Keményen meg kellett dolgozni érte.
Két évig minden egyes szabad hétvégénk és szabadságnapunk a kemény ütemterv szerinti építkezéssel telt. De a sok élmény miatt ez is százszor megérte!
Mestert csak a villany és a fűtés összeszereléséhez hívtunk, akkor is barátaink barátait. Egyébként mindent magunk csináltunk barátokkal.
Az első építményünk a házon a kerti budi volt. E nélkül egy építkezés sem működhet. :) Egy remek csíkosmókus hétvége keretében készült el a regnum csoportom segítségével. Művészi hajlamú leányainknak köszönhetően igazi képzőművészeti remek lett.
Az után jött a teraszok fedése, kerítése, az ablakok-ajtók berakása, belül egy pár fal felhúzása, kiderült, hogy új kéményt kell építeni, mert a régi nem bélelt, így azt is megcsináltuk. Vakoltunk, gletteltünk, festettünk, csempéztünk, parkettáztunk. Kitanultunk mindent.
Hihetetlen volt, hogy egyszerűen mindig akadt pár vagy több jó barát, aki jött segíteni. Minden egyes hétvégén, mindenkinek a szabad idejéből. Annyira megható volt ez, és olyan jól esett nekünk, hogy szerintem ki se lehet fejezni. E nélkül soha nem lehetett volna saját házunk. És persze nem szabad megfeledkezni szüleim anyagi támogatásáról sem, meg a kis opel corsáról, amit gyakorlatilag megkaptunk tőlük erre az időszakra. Illetve a szomszédaink támogatásáról sem, akiket nagyon megszerettünk, és akik nélkül nem lakhattunk volna ott. Hogy csak a legkisebb részletet említsem, használhattuk a vizüket amíg nekünk nem volt, és ez egy építkezésnél nem kis szó.
Következő évre az emeletre letettünk egy réteg kis bálás szénát, ez 5 fokot emelt az tartható hőmérsékleten, ha naponta 2-3x alaposan megraktuk a kazánt. Napi rutinná vált a favágás, begyújtás. Olyan romantika ez, amit a városban nem ismernek.
De bőven megérte cserébe a csodás tavaszért, nyárért, őszért. Annyi-annyi szép emlék, hogy elmondani sem lehet. A zöldségesünk úgy beindult, hogy már nem győztük szedni a babot, paradicsomot, cukkinit. Szégyen, de volt hogy úgy jártunk, hogy a száron maradt. Persze az állatkerti és az egyetemi munka mellett nem sok időnk maradt igazán kiélni a hely adta lehetőségeket. Kirándulni pl. csak 2x jutottunk el a 2 év alatt amíg ott laktunk. Sokszor inkább csak ültünk, és örültünk a kis mese világunknak.
Emlékszem, egyszer, talán épp a 3. házassági évfordulónkon, fent a széna tetején vacsoráztunk, és az 1-,5-,10 éves terveinkről beszélgettünk. Ekkor már nagyon vágytunk kisbabára, és irtóra nehéz volt, hogy nem akart megérkezni. És abban a beszélgetésben az is felmerült, ki tudja, esetleg tán külföldre is elvetődünk. De neeeem... az szinte lehetetlen! Miután itt ez a csodás kis otthonunk. Esetleg, ha Chester hív, ahová Tamás egyszer régebben már pályázott. Vagy Új Zéland, nekem a polinéz kultúra, tahiti tánc, nekia weta szöcskék miatt. De egyik sem nem tűnt túl valószínűnek.
Nem is sejtettük, hogy egy év múlva ilyenkor már Ádám két hetes lesz a pocakomban, és hogy Tamás nem hogy elnyer egy félig vezetői állást Chesterben, de gyakorlatilag meghívják rá.
És most itt vagyunk, egy új csoda helyszínén.
Persze a csoda az, amit képes az ember annak látni. Nem mindig volt könnyű, és a világ szemében nem lehetett volna sikeresnek hívni minket. De boldogok voltunk, ahogy vagyunk most is, és állunk elébe mit hoz a jövő, mert mi már csak álmélkodni bírunk rajta.
