Kifogasok...

Sziasztok!

Ezer meg egy napja nem írtam már a blogunkba. Pedig az egészet olyannak szántuk, hogy majd sokat mesélünk, fotózunk, fejlesztünk, hogy velünk legyetek, lássátok hogyan élünk.

De a "mindig van valami fontosabb" dolog közbeszólt, ahogyan az történni szokott a kisgyerekes szülőkkel. De most vagyok! Küzdök a technikával (a számítógépünk nagyon fura dolgokat művel, remélem megmarad épen, de most pl a telefonomon pötyögöm be a sorokat, mert a gép nem akar netet mutatni...), Ádám a konyhában randalírozik, ahelyett hogy aludna, pedig már nagyon késő van (este 9 elmúlt), és nekem is össze kellene szedni a gondolataimat.

Elmaradt pl a barcelonai beszámolóm, elmaradt a nyári konferencia mese, a hazalátogatás kalandjai, de mind közül a legfontosabb most: Madagaszkár!

Ma egy hete értem haza. Mostanra már leülepedett a  sok esemény, képeket kezdem rendezni, szóval ideje elmesélni, hogyan is volt, hogyan jutottam ki, mit kellett odakint csinálni? Elsőként ez utóbbi kérdésekről lesz szó, úti-beszámoló utána!

Hamarosan!

Addig is: sziasztok!

Papp-Yeti-Tomi

Első hetünk kettesben

Sziasztok!

Tudom, hogy alapvetően nem hangzik félelmetesnek, hogy egy anyának kettesben kell maradnia a gyermekével.
De aki már volt ebben a helyzetben, az tudja, hogy az este, Apa hazaérkezése olyan, mint egy oázis.

Nem azért mert nem érezné jól magát a kicsivel, vagy anyaként. Hanem mert egyedül otthon lenni borzasztóan unalmas. Ég és föld a különbség, ha van kihez szólni. Az a kép pedig, amikor felcsillan a gyerkőc szeme, és szalad ujjongva az apja elé nap mint nap, szerintem akárkinek belekerülne a legszebb pillanatok albumába.

Más a helyzet, ha az ember otthon van. Van körülötte család, testvér, barát, anya. Egy nap egyszer elugrik valamelyikhez, és a probléma megoldva.
Mi lesz velünk, akikkel nincs senki? Akik teljesen egymásra vagyunk utalva így hármasban?
Más józan ember ilyenkor következetesen haza menekül. Én is ezt terveztem, de ez-az, meg az expedíciós felkészülés elvitte a keretet rá.

Igyekeztem rejtegetni, nem akartam elrontani ezt a valóban fontos pillanatot, de enyhén szólva pánikba estem.
Aztán rájöttem, talán jobb is hogy így alakult. Nagyon valószínű, sőt, adja ég, hogy nem ez lesz az egyetlen utazása. Nem fogok tudni mindig haza szaladni.
Tehát lehet felkötni a nadrágot, és kidolgozni a stratégiát!

Először is, ha hegy nem megy Mohamedhez alapon megkérdeztem a legjobb barinőmet, hogy nem tudna e kiugrani hozzánk ez idő alatt pár napra. De, ki tud, majd 11-14 ig itt is lesz! Hál'Istennek!

Ám így is maradt 12 nap egyedül.
Ráadásul itt épp half term van (az angoloknál 4 negyed évre van osztva az év, és minden negyed év végén van értékelés és szünet), ilyenkor minden foglalkozás szünetel.
Dupla tétlenség.

Ilyenkor jön jól, hogy pontosan megelőzni a magányt, igyekeztem már hamar kijárni az emberek közé. Lett is pár igen kedves barátom, akiket riadóztathattam.

És lássatok csodát, végül annyi programunk lett erre az első hétre, hogy volt akit le is kellett mondanom.
Azért ez megmelengette a szívemet. Mégsem vagyunk egyedül!
Így már gyerekjáték, és öröm minden nap.
A magány réme elszállt.

Halloween-nal kezdtünk, október 31.-én.
Ez az este gyakorlatilag egy akadályverseny a gyerekeknek.  Amelyik házban ég a lámpa, ott várják őket cukorral, vagy valami ijesztgetős feladattal. A jobbak fel is díszítik a kertet.
Az állatkertes hüllő csapat Ben és Lauren Bakerrel az élen, mindig nagyon készül, és idén minket is meghívtak. Halott kalózos közös party lett volna. Nagyon sajnáltam, hogy kimaradunk.

De nem baj, Ádám talán még kicsi hozzá úgyis.
Egy templomi anyuka, Sarah, akinek a kislány, Éva épp Ádámommal egy idős, meghívott minket, hogy öltöztessük be a kicsiket és csináljunk mindenféle halloweeni mókát. El is mentünk, és nagyon jól éreztük magunkat. Ádámot ici pici póknak öltöztettem.
A legjobban az ragadta meg, amikor Évával matricákat ragasztottak egymásra.

Elmenetben megkérdeztem Saraht, nem lenne e kedve a kicsiket elvinni mégis Benékhez megnézni, mit alkottak. Így mi nem akadályok leszünk, csak résztvevők, mégis jó érzés lenne, hogy nem maradunk ki teljesen.
Nagyon örült az ötletnek, és odamentünk.
Mondanom sem kell, fantasztikus volt!
video link

Tény, hogy talán kicsit sok volt  piciknek. Ádám alig tudott elaludni este. De nem is annyira a halott kalózok miatt, hanem betértünk egy másik helyre is hazafelé, ahol maszkos bohócok voltak.
Na, az nekem is rémisztő volt.



  Töltöttünk az állatkertben két csodás napot. Egyet Traceyékkel, akikkel megnéztük az Enchantment of the Zoo-t, és egyet a szomszédommal Julie-val, és a kislányával, Sophieval.

Ádám és Heather

  A  közelben lakik egy magyar lány, Csatádi Kati két tündéri, fürtös kisgyerekkel. A férje, Matt is a Reptile Team tagja. Ritkán tudunk összefutni, elvisznek minket a kisgyerekezős napok. De most átmentem hozzájuk egy napra.
Annyira felemelő hasonló észjárású és szemléletű emberekkel beszélgetni. Nagyon jólesett a találkozás. Mégiscsak más, ha az ember az anyanyelvén beszélgethet.

  Péntekre sajnos belázasodott a kis lurkó, és hamarosan követtem én is. Most már három napja bent vagyunk a lakásban. Úgy tűnik jól összeszoktunk ezen a héten.
Végtelen cuki ez a gyerek.

pillangó csápos ébredezős játék

Holnap kimerészkedhetünk kicsit a friss levegőre.
És talán ez a második hét, életünk harmadik mozgató rugója nélkül, még az elsőnél is gyorsabban elszáll.

Tamás útrakel

Sziasztok!

Izgalmas hetünk van. Ugyanis Tamás nincs itthon bő két hétig.
Nem is akárhol van, hanem Madagaszkáron expedíciózik.

Amikor kijöttünk ide, három fő szempont volt a döntő.
Tamásnak komolyabb nemzetközi munkákban való részvételt, és valódi terepi kutatások lehetőségét ígérték. Nekünk pedig egy család barátabb, biztonságosabb életmódot.

Eddig ebből csak a harmadik valósult meg, és ez sem feltétlenül az utolsó.
A magyar hajtás után végtelenül tudjuk értékelni az ajándékba kapott együtt töltött időt, és a rendszerezett időbeosztást. Délután 5 után együtt lehet a család, és kéthetente 3 napos hétvégénk van.
Anyagiakban angol léptékkel nem vagyunk eleresztve, az állatkertes szakma mindenhol alul fizetett. De a korábbi viszonyainkhoz képest nagy ugrás. Nem kell aggódnunk a hónap végi számlák miatt, és néha egy-két plusz kiadás is belefér, mint egy repjegy haza.

A munkához fűzött remények viszont eddig nem igazán tűntek megvalósulni. Igaz, hogy itt egy rovarász, CSAK rovarász, vagyis nem kell látogatókkal beszélnie, beszerzéseket, építéseket, papír munkákat intéznie. Figyelhet az állataira, legjobb tudása szerint. Ez a dolga. Így van lehetőség és idő fejleszteni. Ez is nagy dolog.
De miután az első egy évben Tamás segítségével szépen rendbe kapták az állat állományt, egy kisebb állóvíz alakult ki. Semmi újítás, semmi lényeges fejlesztés. Ötlet Tamásban lenne végtelen, de kicsi a tér a nyújtózkodásra.

A nagy szerencse, hogy itt kötelező havonta a one to one meeting, azaz a közvetlen felettessel való elbeszélgetés. Munkáról, eseményekről, meg úgy általában, hogy hogy érzi magát a dolgozó. Ilyen körültekintő és valódi figyelem mellett nem sikkad el semmi.
Észrevették, hogy Tamás kicsit csalódni látszik, illetve gondolom, hogy itt ez a remek ember, és nem használják ki.

Így történt, hogy váratlanul helyet kapott a mostani, novemberi madagaszkári arany mantella (egy kicsi mérgező békácska, ami nagyon veszélyeztetett) felmérő csapatban.
Egy ilyen utazásra máskor hónapokat készülnek. A februári csapat pl már most szervezkedik.
Neki két hete volt rá.

Nem tudom mennyire menjek részletekbe. Azt hiszem, erről majd ő szeretne mesélni inkább.
Tehát csak röviden.
Mivel ennyire rövid felkészülési idő volt, azt persze nem lehetett megszervezni, hogy bármit el is hozhasson onnan. De Gerardo (a nagy főnök) felszerelte egy csomó rovargyűjtő kütyüvel, ami azt sejteti, hogy további utazások várhatóak, igazán rovarászat céljából.
Most erről igazában nem volt szó, főképp békázni mentek, és esténként ha minden jól megy, szabad időben lehet egy pillantást vetni a rovar anyagra is.
Nagyon igyekezett Tamás felvenni a szálakat bárkivel, aki foglalkozott már a madagaszkári rovarokkal. Határozókat szerezni, meg kicsit tájékozódni, melyik területen kellene belefogni. Mert rovar az van, végtelen.
Ez is egy olyan dolog, ami egy angolnak eszébe sem jutna. Ők azt mondanák, mi vagyunk az elsők akik felmérik, azt kész. Nem foglalkoznak az előzetes kutatásokkal.

Színesítik a képet a trópusi viszonyok is. Épp esős évszak van, tehát kérdés mennyi napot látnak majd. Sok esőre kell készülni.
Aztán a szokásos oltás sorozat mellé (malária gyógyszer, hepatitisz mindenféle, tífusz és társai) most még bejött egy komoly bubó- és tüdő pestis járvány a helyszínen, ami meg is kérdőjelezte az utazást. Én se voltam felhőtlenül boldog... ha már az ember egyedül van idegenben, nem szeret még izgulni is a másik egészségéért.
De felkészültek erre is. Vittek maszkot, gyógyszereket, és komoly antibiotikum kúrán lesznek végig. Tehát nem lehet baj.
Szinte az utolsó pillanatban jutott eszünkbe, hogy csípés allergiája van, és erre se ártana készülni. Szerencsére épp járt otthon Magyarországon indulás előtt, és Mamácska (anyukám, aki orvos) még tudott neki felírni egy két kiegészítőt.

Hírekre a hazajöttéig nem igen lehet számítani. Az erdőben ugyanis nincs térerő, se áram, se internet.
Jelzett amikor megérkezett Antananarivóba.
Tehát ő most úton, a nagy kalandok felé.
Mi ránk pedig itthon várt a feladat, hogy kettesben is vidáman üssük el az időt.