Sziasztok!
Az időjárás jelentés alaposan megtréfált minket az elmúlt két napban. Rettenetes villàmló vihart és esőket ígértek. De e helyett szinte végig sütött a nap.
Vasárnap talán amúgy is inkább pihenünk volna, de ma, hétfőn egészen elkedvetlenedtünk, hogy a 6 napunkból 4et bezárkózva kell töltenünk, mert nem tudni mikor csap le az Isten nyila.
Ráadásul ilyen picikkel jóformán semmi pihentetőt nem lehet csinálni zárt térben. Olvasás, kézimunka, filmnézés kizárt. Le kell kötni őket, program kell, de még nem igazán tudnak figyelni 10 percnél hosszabban semmire. Családi társas, vagy kézműveskedés majd szeintem jó 5 év múlva jön szóba.
Délelőtt, amíg a felhők tartani látszottak az áldást, Tamás eső ruhába bugyolálva kivitte a gyerekeket nyuszi motorozni.
Én pedig kaptam egy kis lelki regenerációs időt. Először zongoráztam kicsit, aztán bömbölő *girl power" zene mellett főzni kezdtem.
Gondoltam, tegyük valahogy jóvá ezt a levert napot, sütök egy dobos tortát.
Nem rég próbáltam ki először, amikor váratlanul beállított legkedvesebb másod unokahúgom Manchesterből, a születésnapján. Meglepően egyszerű és nagyszerűnek bizonyult, a reggeli alatt lazàn összedobtam.
Nem tudtam, hogy a torta sütéshez is a sors keze és jó szerencse kell.
Ma ezek elkerültek.
Felvertem a tojást a piskótához, kikevertem a lisztet a sütőporral, szépen betettem a lapokat sülni.
Aztán jött a krém, amit tény hogy kicsit lazán kezeltem, mert a múltkor olyan jól sikerült. De most szétugrott csomóssá, és masszássá, bármit varázsoltam vele.
Már vettem is ki a lapokat. Ez a szerencsétlen piskóta egyáltalán nem jött fel. Sőt, tök vékony maradt. Rákenem a fura masszát, az egész nincs egy centi, és olyan mint egy tömör csokitorta. Na jó, ismerve a közönséget ez nem akkora baj, de kicsit sem hasonlít a célhoz.
Épp a karamellt főztem, amikor beállított a csipet csapat. Gyorsan rá is borítottam az alap kupac tetejére. Az legalább jó lett. Ápol és eltakar.
De feln foghattam mi nem stimmelt, amíg............ a konyhából kimenet meg nem láttam a lisztes tálkát. És benne a lisztet. Amit teljes egészében elfelejtettem hozzá keverni a tojáshoz.
Tehát lényegében cukros, csokis, rakott tojásrántotta rakást készítettem.
Bementem Tamáshoz a nappaliba, és szó nélkül térdre estem előtte, mielőtt bevallottam volna a malőrt.
Ezen már csak nevetni lehet! És milyen jó együtt nevetni! Milyen jó, hogy olyan valaki van mellettem, akinek szaladok elmesélni amikor valami nem sikerül, mert biztos hogy nem fog érte kicikizni, se haragudni, se megalázni semmi módon.
Hanem felnevet, hogy "ezért szeretlek!"
És megölel, ad egy puszit a fejem búbjára, mert pontosan tudja, hogy milyen nyomorultul vagyok ma, és hogy a nevetés közben könnyezek.
Ettől pedig már az én lelkem is felszabadul, szárnyra kap, mert valaki a hibáimmal szeret, és nem a tökéletesség mítoszáért.
Vidáman mentem vissza a konyhába, hogy felszolgáljam a kávét és a sütit. Átestem a holtponton.
Végül is így is finom volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése